„Évtizedeken át puritán formaproblémák foglalkoztattak: szürke táblán a fehérre alapozott festővászon színét-visszáját hajtogatva, more matematico szabdalva, forgatva, később szabadon lebegtetve egyfajta öntörvényű forma-genezis kalandja kísértett. Ennek az igencsak következetes szellemi menetelésnek első, szisztematikus fázisáról az 1986-os bécsi (Museum Moderner Kunst), majd a budapesti (Ernst Múzeum) kiállításom katalógusában számoltam be.

2004-ben, paradox módon, egy az EU-csatlakozás alkalmából megbízásra (!) tervezett, professzionális iparosok által elkészített munkám szemléletváltozást provokált ki. Ez, a gondolataim, a hangulatom lényegét, az előadásmódot, végeredményben – nem találok jobb kifejezést –, a művek auráját illette. Mindenek előtt: egy öröm-spektrum állt össze, egy narancsba hajló vöröstől, meleg és hideg sárgákon át a sárgás zöldig, amit néhol egy bizonyos kék staccato-ja tagolt. A mindaddig szikár konstrukciók egyértelműsége vonódott kétségbe, az egyirányú gondolat, a törvény alkalmazásának kényszere vált vitathatóvá, sőt a vita tárgyává egy-egy munkán belül. A készülő konstrukció nemcsak kiteljesedésre, de önmaga kétségbevonására, horribile dictu destrukciójára is inspirálhat. Az idea megvalósulásának sejtése egyben kétely is, a be nem fejezés, az elbontás néha diabolikus ingere olyan feszültséget is tud kelteni, ami képes a művet hordozni. (Tragikomikus felhang: az environment jellegű mű a kiállítás végén úgyis elbonttatik…)

Így jöttek létre (De)constructio-im. A Budapest Galériában bemutatott a sorban a negyedik.”

Gáyor Tibor