A két művész – Gráber Margit és Perlrott Csaba Vilmos – a 20. század szemtanúja volt, bár csak egyikük érte meg a század végét. Mindketten par excellence festők, akik az újat képviselték a magyar képzőművészetben, ugyanakkor mindketten hagyományok tisztelői.

A két művész (1919 és 1929 között művészházaspár), Gráber Margit (1895-1993) és Perlrott Csaba Vilmos (1880-1955) magángyűjteményekből összeállított kettős kiállítása egyúttal sokféle festészeti és grafikai műfajra, technikára kínál magas színvonalú, értékes példát.

A művészettörténésznek a magángyűjtők által kiállításra ajánlott képekből kellett válogatnia. A bemutatott anyag tehát kétféle szemlélet, megközelítés tükre: a kor lenyomata.

Gráber Margit jóval 90-ik évén túl úgy fogalmazott, hogy életét hosszú freskónak látja, amelynek a kezdete homályos, ám minél közelebb jut a jelenhez, annál kifejezőbbek, pontosabbak az emlékek, a képek, a színek. Férjéhez, Perlrott Csaba Vilmoshoz hasonlóan, eleinte az École de Paris szellemében dolgozott kubisztikus, testes csendéletein, ezután pedig a párizsi iskola jó értelemben vett, könnyed előadásmódjával ötvözte szociális vonatkozású témáit is. Végül meggyöngült szemmel, többnyire Szentendrén festette színpompás viráglátomásait.

Gráber Margit, aki Budapesten született, képein alapvetően a természettel és többnyire a vele párosítható emberi munkával, mint alapvető, megtartó tevékenységgel foglalkozik. Mondanivalója következetesen ember- és természetközpontú: izgatta a munka, mint emberi tevékenység. Nem a heroikus, győzelmes, a természetet megváltoztató, leigázó, ellenkezőleg: a munkájában elmerülő, azt nehézségek közepette, alázattal végző emberé. A levegős, ugyanakkor tömören hangsúlyozó művek visszafogottsága, tartózkodó harmóniája enyhíti a témából adódó keménységet.

Perlrott Csaba Vilmos a 20. századi magyar festészeti formanyelv egyik megújítója. A „magyar vadak” világában betöltött szerepe sokkal több, mint egy francia iskola hibátlan, egyszerű követése; amit Cézanne festészetéből és saját barátjától, Matisse-tól tanult, azt magyarrá tette. Jelentősége tehát nem csupán az, hogy egyike a magyar fauve-oknak, hanem különösen az, hogy kiemelkedő lendülettel hozott új színt a hazai festészetbe. Európai tanultságú művész, aki igen sokat utazott és állított ki. Személyén és művészetén keresztül pontosan követhetők korának felfedezésre érdemes, új törekvései. Békéscsabán született, ám élete első részét – a 20. század művészetének fejlődése szempontjából legizgalmasabb első évtizedeket – Európa jelentős művészeti központjaiban töltötte. Szemtanúja, felvevője és átadója a kortárs francia és német művészetnek. Innen merített tapasztalatait a magyarországi sajátosságokkal ötvözte, művészetébe beépítette; így alakította ki jellegzetes, egyéni stílusát. A kubizmusnak, a spanyol talajú német expresszionizmusnak, miszticizmusnak honi képe is hézagos volna nélküle.

Perlrott a Koszta Józseftől nyert szakmai útbaigazítás után, Iványi Grünwald Béla tanítványaként indul Nagybányáról, ahol egy életre magába szívja a lelki- és művészalkatához amúgy is közelálló természetelvűséget. 1905-ben Párizsba utazik, s ez a tartózkodás is döntően hat fejlődésére. A frissen szerveződő Matisse-iskola egyik alapítója, 1907-ben a Salon d’Automne-ban a fauve-okkal együtt szerepel. Mozgalmas életének minden állomásáról végülis Nagybányára tér vissza, ami egyben jelzi is e légkör és a környező táj meghatározó élményét. (Mint az 1930-as évek végén írja: „Mindig hazajöttem, mert ez adott erőt és ihletet a további munkához.”) 1911-ben Ferenczy Károly támogatásával spanyolországi ösztöndíjhoz jut, s ott El Greco festészetének vonzásába kerül. Az 1910-es években a kecskeméti művésztelep alapítójaként is működik. A telep tagjai tisztelték Gauguin-t és a kubizmust is jól ismerték, ugyanakkor kedvelték a szecessziót. Perlrottot a jellegzetes csendéleteken és városképeken kívül a több emberi alak egymás mellé rendelése is foglalkoztatta.

Az évtized derekától szinte a 2. világháború kitöréséig nyáron Nagybányán, télen Párizsban dolgozik. Ekkortól kezdve izgatja nagy motívuma, a Notre Dame, amelyet igen sok festményén megörökített. Szállodájának ablakából gyakran festette a templomot s a Szajnát.
1924-től a progresszív irányokat követő, nyugat-európai igazodású KUT törzstagja és állandó kiállítója lesz. Az 1930-as évek közepétől megszaporodnak szentendrei tartózkodásai. Képeit – a szentendrei atmoszférának köszönhetően – a természet uralja. Újra közeledik a nagybányai értelemben vett természetelvűség felé: a fák lombozata között izgatott ecsetkezeléssel pásztáz a kis szentendrei utcákon. 1949-ben felvételt nyer a Szentendrei Festők Társaságába, a továbbiakban mint a Szentendrei Régi Művésztelep tagja dolgozik. Az évtizedekben mérhető alkotói periódus művészetének kiérlelt látványfestő korszaka, amely haláláig tart.

„Festőnek tekintem, nem holmi festőnőnek.” – írta Gráber Margitról Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója. A művész 1916-ban, fiatalon került a kecskeméti művésztelepre, ahol Iványi Grünwald Béla tanítványaként dolgozott. Ott sokféle irány, stílus érvényesülhetett. Gráber Margit életének fontos korszaka kezdődött, itt vált igazán festővé. Komolyan és alázattal valósította meg elképzeléseit. Itt ismerkedett meg Perlrott Csaba Vilmossal és számos más, a kolónián hosszabb-rövidebb ideig munkálkodó alkotóval.

E pályaszakasz vége egyben egy gazdag alkotói termést hozó periódusnak is nyitánya. A fiatal művészházaspár 1920-24 között kisebb megszakításokkal Németországban élt, a nyarakat többnyire Lőcsén és Nagybányán töltötték. Gráber Margit számára például Drezda két maradandó élményt tartogatott: a múzeum holland kismestereket bemutató gyűjteményét, valamint az Oscar Kokoschkával való találkozás mély benyomásait. Gráber művészetének a grafika egyik meghatározó műfaja, felvidéki és németországi tartózkodása idején is. Mindig azt vallotta, hogy a legmodernebb festői irányzat is csak a rajztudás tökéletes elsajátításával közölhet hitelesen. Véleménye szerint a természetelvű festészetben a rajz annyi, mint íróember számára a gondolat.

Nagybánya, a varázslatos bányavároska már 1918-ban feltárult előtte, s akár férje, ő is örök visszatérő lett. Érzékeny kolorittal vitte vásznaira a Veresvízre vezető utat, a Zazar partját, ihletett szénrajzain a vidék tájformái bukkannak elő. Rendszeres párizsi látogatásai révén Cézanne és az akkori kortárs festők eredményeit, leszűrt tapasztalatait építette munkáiba. Végzetes túlzásoktól, szélsőségektől mentes festői fegyelem és etikus alázat a művészet iránt: mindez ott rejtezik Gráber Margit talentumában. 1926-tól volt a KÚT kiállítója, budapesti, párizsi, nagybányai, később szentendrei működése során is csaknem minden tárlaton jelentkezett. Alakjai tevékenységének súlya van, amit a kompozíció egésze, s nem elsődlegesen a karakter megformálása fejez ki. Humánusan gondolkodó művészete ember-voltunkra figyelmeztet, mélyebb összefüggéseket éreztet meg.

Gráber Margit művészi víziója nőies, gyengéd realizmussal átszőtt, ember- és természetközpontú világ. Festészetének uralkodó jegyei a későbbi évtizedekben szépen kiteljesedve tárulnak fel a Szentendre helyi varázsában fogant pasztell és olaj csendéleteken, enteriőrök sokaságán, feltűnnek a girbegurba utcák, a Szamár-hegy, a dunai kikötők, ismerős házacskák krétával, ecsettel, szénnel húzott vonalain.

Az utókor egyszerűbben képes megítélni – könnyebben helyezi el – azokat a művészeket, akikről szerveződések, csoportok, iskolák révén lehet szólni. Ugyanígy könnyebb az értékelés, ha az adott művész éppen a „nagy magányosok” közül való, akik csak önmagukat képviselik.Mit kezdjünk azonban azokkal, akik igazán egyik kategóriába sem tartoznak? Egyszerűen csak… kiváló festők, nagyszerű művészek…?

Megállapíthatjuk, hogy Perlrott Csaba Vilmos olyan festő volt, aki a kellő időben hozta Magyarországra a nyugat-európai művészetet. Ugyanakkor a legkevésbé sem „Nyugat-Európa-epigon”, tapasztalatait nem másolásként valósította meg.

„Sem rajongó magyarázói, sem megbűvölt követői nem akadtak, s ma mégis ábrázoló modern festészetünk egyik úttörője” – írta Perlrott Csaba Vilmosról 1947-ben Kassák Lajos.
Gráber Margitról pedig nyugodtan elmondható, hogy egész életében, festészetében, grafikájában és írásaiban egyéniség maradt. A kettős kiállítás végeredményben kettős portré: a 20. századról és a magyar festészet két fontos alakjáról.