Görgey Géza ábrázoló festészete a „régi mesterek” – elsősorban a XVII. századi holland piktúra technikai kérdéseinek – ismeretén alapul, s erre építi fel saját, kissé fanyar, önironikus felhangoktól sem mentes képi világát. Műveit vagy sebesen, nagy kedvvel, széles, gyors ecsetvonásokkal robbantja vászonra, vagy a jelentéktelennek tűnő részletformákat is aprólékosan kidolgozva készíti. Hogy festészete éppen melyik arcát mutatja, a különböző, váltakozó időszakokra jellemző belső igényéből ered: ha festészettechnikai kutatásaira és camera obscura kísérleteire gondolunk az utóbbira; ha szenvedélyes, érvelő-vitatkozó énjét idézzük fel, az előbbire találunk magyarázatot.

Munkáin nyomot hagyott megváltozott környezete és életmódja: feleségével, református lelkészekként a Tolna megyei Pálfára költöztek. Vásznain megjelent a táj, a mező, az udvar és az azt benépesítő állatok.

Az óbudai kiállítás címe arra utal, hogy a festőt közvetlenül érő élmények, benyomások végül nem a „természetben”, a „szabadban”, hanem a műteremben lesznek képpé: a vizuális emlékezet és a festményt alakító formai erők eredőjeként.

Görgey komolyan veszi a festői feladatot, bármilyen bizarr választás legyen is az ábrázolás tárgya: malac- vagy szamárportréi egyszerre elfogulatlanok és empatikusak. Műveiben egyidejűleg érhető tetten a téma iránti „elkötelezettség” és távolságtartás, valamint a festészet szakmai öntudata és a festő pozíciójának felülvizsgálata, önkritikája.

Andrási Gábor