Flottilla – Jelöletlen jelölő

Az újpesti Petőfi laktanya elhagyott, romos épületének hosszú ideig kevés látogatója akadt. A városközponttól távoli, fákkal benőtt gondozatlan terület megrekedt dicső múltja és fényes jövője között, és e köztes állapot hozzáférést engedett e területhez, amely sem korábban, sem később nem enged majd bebocsájtást. Laktanyaként a honvédség által kezelt zárt terület volt, hamarosan pedig lakópark épül ott, hasonlóan falak és kerítések mögé húzódva.

De volt pár év, amíg a szigorú szabályokon lyukat rágott a rozsda, és ezen a lyukon átfértek olyanok, akik épp a marginalizálódott városi terek szabadságát keresték.
Az egykori laktanya falain a legkülönbözőbb feliratok, tag-ek, graffitik folytatták a nyomhagyás hosszú hagyományát, alkotóik megjelölték a teret és jelezték saját jelenlétüket, hasonlóan ahhoz, ahogy az itt élő katonák is tették egykor.

A Petőfi laktanya volt egykor a Honvéd Folyami Flottilla bázisa, amely legendás katonai alakulat volt, felbomlásáig feladata a Duna és a Balaton hajózhatóságának biztosítása, a háború utáni (máig tartó) aknamentesítés, valamint – elsősorban árvizek esetén– a katasztrófavédelem volt. 1945 óta számos néven és működési formában létezett, 2001-es átszervezését követően szűnt meg, szerepét a MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred vette át, ezzel azonban lezárult az a korszak, amelyben a Flottilla a honvédségen belül sajátosan elkülönülő, vágyott és irigyelt elit-alakulat lehetett, akik a hajózáson keresztül különös szabadságot éltek meg a katonaság zárt világában is. Elkötelezett, egységükre rendkívül büszke katonák tartoztak a kötelékébe, legtöbbjüknek egész életét meghatározta a Flottillához fűződő, mára némiképp romantikussá vált kapcsolat.

Minderről azonban keveset mondtak a laktanya elhagyott épületei. Az eredeti falrajzok, tájékoztató ábrák, feliratmaradványok kontextusukat veszítették, üzenetük olvasatlan maradt. Az ilyen elhagyott, megrekedt jelentésekkel teli felületek mégis felhívják magukra a figyelmet, így a graffitisekét is. Legtöbbször jelek jelekre kerülnek, jönnek új alkotók, felülírnak vagy megjelölnek, nem céljuk az eredeti jelentés archiválása, megmutatása, inkább a terek eltérítése, visszavétele, a szabályok megkerülése vagy az azokkal való konfrontáció. Illegális területen vagy szürke zónában járnak, kilétük csak egymás számára ismert.

Nunkovics Róbert graffitisként ment a Petőfi Laktanyába, de a laktanya egyik klubszobájában Jakab László tiszthelyettes pirográfiáival találkozva, firkász identitása újabb rétegekkel bővült. A pusztulásra ítélt épületből kimentett pirográfiák a Flottilla hajóit és vízi jeleneteket ábrázolnak allegorikus alakokkal. Készítőjük nem szignálta az alkotásokat, nevét katonatársaitól tudjuk. Azzal, hogy elhozta őket a laktanyából, Nunkovics a fennmaradásukat biztosította és egyben a Flottilla történetének továbbvitelét egy olyan közeg számára, akik vélhetően még nem hallottak róla, vagy ha igen, a benne szereplő katonákkal, a hadtest történetébe ágyazódó személyes epizódokkal akkor sem találkoztak. A képek lefeszítése a falról nem a graffitis mozdulata, hanem az archivátoré, a felülírás, kiegészítés vagy kommentálás gyakorlata helyett a feltárás tere nyílt meg vele.
Nunkovics felvette a kapcsolatot a Magyar Honvédség Budapesti Nyugállományúak Klubja Hadihajós Tagozatával, megkeresett többet az egykor a Flottillánál szolgáló katonák közül, történeteket gyűjtött a másként hallgatag pirográfiák köré. A katonákkal készített interjúkban szó esett a folyó és a folyami élet jelentette szabadságról és a flottillás feladatok veszélyeiről, a személyes emlékekről, és az alakulathoz kötődés a jelenüket is meghatározó voltáról. A visszaemlékezések töredékeit a kiállításon a megidézett klubszobában halljuk, mintha részei lennénk az ott zajló beszélgetéseknek. Az emlékezés egy más szintje jelenik meg a következő térben lévő videón, ahol a művész arra kérte a katonákat, mutassanak be egy olyan mozdulatot, amely számukra legmélyebben elraktározódott azokból az időkből, amit nem elbeszéléssel, hanem a test emlékezete által idéznek fel.

A művész, aki rejtőzködve lépett be e történet terébe, végül maga is csatlakozik az elbeszéléshez, beáll a megszólalók közé saját történetével, amely őt a Flottillához köti. Az alkotó kilétét elfedő (vagy csak egy zárt nyilvánosság számára látni engedő) graffitis identitása és a láthatóságot eszközként használó képzőművészeti tevékenysége végül az általa választott mozdulat megmutatásában egyeznek ki egymással, visszakötve a kiállítás történetét a kezdeteihez.

Külön köszönet: Búza Béla, Dömötör Sámson László, Erős István, Füzesi József, Gerencsér Márton, Gwizdala Dáriusz, Hajdú Gábor, Hocza István, ifj. Nótás Ferenc, Iszlai József, Kalcsits Péter, Kovács Budha Tamás, Lengyel László, Nagyistók István, Szente Imre, Tóth József