„A férfi helyét senki nem firtatja a forradalomban”

A Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti gondolat és mozgalom intézményi megtestesítője körül több, nők által kezdeményezett közösségi gyűjtés valósult meg az idők során. Ezek közül az egyik első a virágos szőnyeg elkészítése volt 1865 és 1867 között.

Az akadémia székházát 1865-ben adták át, ám mire az épület felépült, a pénz elfogyott, így a belső terek díszítetlenek maradtak. Mindez nagy valószínűséggel eljutott az Aradon tartózkodó Bohus Jánosné Szőgyén Antónia (1803-1890) fülébe is, aki közösségi felhívást adott fel több lapban egy, a díszterembe szőnyeg létrehozására. A szőnyeg 1867-re készült el, és került az akadémia épületébe, hogy először használati tárggyá, majd rezsimeken és korokon átívelő, az intézményi autoritást megjelenítő dísztárggyá váljon. A hímzésben résztvevő női csoportok, ez a több mint százhatvan nő a társadalom szinte összes rétegét reprezentálta társadalmi osztály, felekezeti hovatartozás, életkor és családi állapot tekintetében. A belépési küszöböt a varrni tudás, illetve egy 75×75 cm-es megmunkálandó egység megvásárlása jelentette.

A szőnyeg a késő biedermeierre jellemző stílusjegyeket tükrözi. Annak gesztusa, hogy a férfiak „alá,” a díszterem padozatára készült, csak részben hordozta magában az akadémia otthonossá tételének igényét. Sokkal mélyebb jelentéssel bírt: a nemzeti alapokon nyugvó intézmény reprezentatív központi terében való megjelenéssel a nők a tudományos és társadalmi nyilvánosság színtereire is beléptek, illetve a nemzeti közösséghez való tartozás igényét és vágyát is kifejezték. A női összejövetelek a varráson keresztül közösséget teremtettek, hálózatokat hoztak létre és erőt hordoztak magukban. Mivel a résztvevők legtöbbje az 1848/49-ben megvívott szabadságharc özvegye vagy árvája volt, szerveződésük alapja politikai értelemben az önkényuralommal szembeni ellenálláshoz és a függetlenségi gondolathoz kanyarodott vissza.

A szőnyegen tíz sorban tizenhatosával rendezve jelenik meg vörösesbarna keretben, zöld alapon, hol koszorúba, hol csokorba kötve a virágos motívum. Az egységeken szereplő minta előnyomott, amit gyapjúfonallal és keresztöltéssel hímeztek ki, majd az összesen százhatvan darab, sokféle, de mégis hasonló mezőt Bohusné vezetésével egy egységes szerkezetté – hálózattá – varrták össze. A szőnyeg így hatalmas, 7.5 x 12 méteres lett. Később, feltehetően 1917 előtt, két, egyenként nyolcvan darabos egységre vágták (582 x 710 cm és 566 x 728 cm).

A kiállítás törekszik a szőnyeg történetének megismerésére és megismertetésére, illetve jelentésrétegeinek feltérképezésére, összefűzve azokat más XIX. századi és kortárs magyar és nemzetközi művekkel. Kísérletet tesz a szőnyeg történetén és az azt körülvevő műalkotásokon keresztül alternatív művészettörténetek bemutatására is – különös tekintettel azokra a soha el nem ismert vagy rég elfeledett XIX. századi kézimunkákra, amelyeket a magyar díszítő- vagy iparművészet részének is tekinthetünk. A kiállítás keretein belül vizsgálat tárgyát képezheti az intézményi (ön)reflexió is, különösen annak fényében, hogy napjainkban a kultúra és a tudomány tereinek önállósága mindinkább meginog – részben a privatizáció, részben a fenntarthatatlanság következtében –, vagy összefonódik az aktuális hatalommal. A galéria terei így olyan tudások és tudományos munkák számára nyílnak meg, amelyek eddig rejtve maradtak, jóllehet jelentős kultúrpolitikai súlyt hordoznak. Látnunk kell azonban, hogy a szőnyeg méltó és teljességében való bemutatása lehetetlen – nem csupán a szőnyeg kettévágottsága miatt – , hiszen a kultúra terei szimbolikus és gyakorlati értelemben is szűkké válnak.

A cím a „férfi” jelöletlen-jelölő státuszára kíván rámutatni. Arra az áttetsző pozícióra, amelyben a férfi normatív és minősítetlen marad, függetlenül mindazoktól a történelmi gyakorlatoktól, amelyek az egyéni és kollektív tapasztalatokat alakíthatják, s amelyekhez képest a női pozíció többnyire másodlagos. Itt ennek a státusznak a leleplezésével a nők és az általuk elbeszélt történetek kerülnek a látómezőbe.

Köszönet: ALBRECHT Zsófia, BÁLINT Mónika, CZERNÁK Dorottya, Mia EVE, ILAUSZKY Irma, ILAUSZKY Tamás, KISKOVÁCS Eszter, Anton LEDERER, Tevž LOGAR, Margarethe MAKOVEC, MOLNÁR Emese, PÁL Rebeka, RÁCZ Katalin, UGRY Bálint, VÁGÁNY Judit.

Kölcsönzések: Akadémiai Levéltár, Budapesti Műszaki Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszék, Catholics for Choice, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Katarzyna Pabijanek, Lits Levente, Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjtemény, National AIDS Memorial, Zempléni Múzeum.

A kiállítás az idén 200 éves Magyar Tudományos Akadémiával együttműködésben készült.