IOAN BUNUS | BUNUS

Budapest Galéria

1036 Budapest, Lajos utca 158.

2014. szeptember 5 – október 5.

A kiállítás kurátora:

Konkoly Ágnes

„Kitartóan dolgozom húsz éve: tízet otthon Erdélyben (1973-ban kerültem a kolozsvári művészeti főiskolára), tízet Nyugat-Európában 1982 ősze óta. Tegyük fel, ha művészkedés helyett húsz éve szilvapálinkát főztem volna, az eredmény sokkal népszerűbb és értékelhetőbb lenne. Éber megfigyelő lévén munkámhoz én mást, képi adatokat desztilláltam; formai azonosságaimat és mellékazonosságaimat egyéniségeimet keresve, alakítva.”

(Ioan Bunus, kiállítási katalógus, Budapest Galéria–Művészetek Háza, Pécs, 1993)

Desztillált képi adatok

Munkássága bekeríthetetlen, bonyolult és merész, alkotásai besorolhatatlanok. Itt harmónia, ott disszonancia, itt rend, ott zűrzavar, nem ritkán – akárcsak bármelyikünk lelkében – együtt mind a kettő. Amikor azt hisszük, értjük, ő tudja, hogy nem értjük. Amikor viszont tudjuk, hogy nem értjük, csak érezzük, akkor kíváncsi izgalommal keressük a megértés kulcsát. Szemlélődésre, elmélyülésre, magunkba nézésre invitál, miközben ironikus humorral mosolyt fakaszt.

Ioan Bunus bekeríthetetlen, bonyolult, merész és megfoghatatlan: feltűnik, majd eltűnik. Helyette – váltakozó gyakorisággal – a postás kopog barátainál, és küldeményei, bár nem helyettesítik, de felérnek egy kiadós beszélgetéssel. Rajzok, kollázsok, fotók, kommentárokkal ellátott szobor, kerámia, falikárpit és könyvillusztráció tervei érkeznek, valamint műveire vonatkozó jegyzetek, fontos üzenetek, melyek közlésére, sajátos kézírásával, a borítékot is felhasználja. (Miközben a nagyváradi évek alatt Bunus a város kulturális életének egyik kulcsfigurája volt, a nyugati világtól elzártan élt. A mail art segítette abban, hogy a nemzetközi művészeti élettel – Japántól az Egyesült Államokig – kapcsolatot tartson, munkáiról hírt adjon.)

Bunus, a mi Schwittersünk. Nadrágszíj, kötél, zsineg, konyhai szita, drót, parafa dugó, kidobásra ítélt tárgy – bármi, ami keze ügyébe kerül alkalmas arra, hogy szunnyadó, de bármely pillanatban ébredésre kész vagy éppen pillanatnyi ötleteiből alkotást hozzon létre. Szakadatlanul dolgozik, ha a manuális munkára nincs lehetősége, akkor fejben. Alkotásai egyfajta szellemi káoszból születnek: fésületlenül hemzseg benne a folyamatosan születő számtalan gondolat, az érlelődő, megvalósításra váró ötlet, de ha azokban rendet vágna, megszűnne a „bunusi” művészet.

Átgondoltan megkomponált vagy spontán gesztusokkal készített rajzaihoz a csomagolópapír, a karton éppúgy alkalmas felület számára, mint a legfinomabb merített Amalfi-papír. A gyakran ráragasztott számlával, parkolójeggyel, képeslaptöredékkel és egyéb elemekkel kiegészített rajzok egy helyhez, egy alkalomhoz, egy emlékhez kötődő hangulatok, érzések, benyomások lenyomatai, mondhatnánk, egy intim napló lapjai. Motívumai, beleértve és nem félreértve a geometriai formákat is, nem absztrakt alakzatok, hanem a természet elmélyült megfigyeléséből és a szorosabb környezetből leképzett formák.

A határokat feszegető művész számára ideális terepnek bizonyul a kettőből három dimenzióssá tágított, Rauschenbergtől származtatott combine painting, ahol a vászonra festett képet a térbe helyezett tárgyakkal társítja. Innen – és a grafikától, kollázstól, fotótól, melyekkel a mai napig is foglalkozik – az 1990-es évek legvégén eljutott a térplasztikáig. A hosszas és aprólékos megmunkálás eredményeként létrejött, lehántolt és megcsavart fatengelyeknek (a „torsade”-oknak) feszesen és sűrűn tekercselt vörösréz, sárga- vagy ezüstözött sárgaréz dróttal új kérget ad. A drótszálak egymáshoz tapadnak, bársonyos fényű, egységes felületté tömörülnek. Ezek a „tekercselt természetszobrok” jól példázzák a népi művészet és a képzőművészet összefonódását, amely Bunusnak szinte minden alkotására érvényes. Nem nehéz felismerni bennük a művésznek az erdélyi tájakhoz és a természet közelségében élőkhöz fűződő, mélyen rögződött fiatalkori emlékeit. Egyik releváns példa erre a bot, a legegyszerűbb és a világ minden részén fellelhető ősi szerszám, népi használati tárgy: az inkák bearanyozták, az afrikai, erdélyi, alföldi pásztorok faragással díszítik, az ausztrál bennszülöttek repetitív, geometrikus formákkal festik tele. Ugyanakkor a bot a kortárs képzőművészetben is helyet kapott. Példaként azért is érdemes a román származású André Caderét kiemelni – akinél a bot egyebek mellett a művészi függetlenség, az individuumok különbözőségének szimbolikus eszköze volt –, mivel a fiatalon elhunyt művész attitűdje sok tekintetben hasonló volt Bunuséhoz. A magányosan álló szoborként vagy megsokszorozva, installációként bemutatott, különböző méretű és színű bot Bunusnál hol felkiáltójelként, hol segélykiáltásként jelenik meg, hol pedig robbanásig felgyülemlett energiával, lázadón hasít a térbe.

A művészi munkával megszerzett siker esetleges, kiszámíthatatlan, és nem feltétlenül arányos a létrehozott mű színvonalával. Amikor Bunust Versailles-ban lenyűgözi Giuseppe Penone villám sújtotta bronzfája és több óriás méretű szobra, ahogy egyik levelében írja, hatalmába keríti az elkeseredettség, úrrá lesz rajta az elbizonytalanodás, munkája hiábavalóságának érzése, de csak rövid időre: „…a magamfajta szerényen dolgozó művészt teljesen kiborítja vagy felborítja; majdhogynem elveszi az ember kedvét örökre a művészeti alkotástól… Nagyon hideg volt a zuhany, ami rám zúdult, amitől eltörpültem, én lassan azért felocsúdom és tovább dolgozom.” (Ioan Bunus levele a szerzőhöz, Meaux, 2013. október 22.)

Bunus élete tele volt buktatókkal, és a széleskörű ismertség megszerzése szempontjából utólag tévesnek bizonyult döntésekkel. De vajon művészete szempontjából is hibásak voltak-e ezek a döntések, hiszen a hírnév nem szül magasabb színvonalú műveket, sőt sok esetben árt is. Bunus irtózna attól, hogy divatos sztárművésszé váljon, és nem vágyik világhírre. Arra viszont igen, hogy alkotásai figyelmet kapjanak, és még inkább arra, hogy monumentális szobortervei – melyeknek dúsgazdag birtokosa – egyszer végre megvalósulhassanak.

Cserba Júlia

X