A kiállítás fókuszában a gyász fogalma áll: személyes viszonyunk hozzá, társadalmi és szociális dimenziói, valamint az elmúláshoz kapcsolódó szokások átalakulása. A késő kapitalista társadalomban a halál egyre kevésbé az élet részeként, sokkal inkább attól izolálva, elszakadva jelenik meg; a betegség és az öregedés állapotaihoz hasonlóan fokozatosan medikalizálódott és egyre személytelenebb folyamattá vált. Ahogy a különböző átmeneti életszakaszokhoz kapcsolódó rítusaink átalakultak és sokszor meg is szűntek, úgy az életünk utolsó időszaka is egyre inkább kórházakban, magányosan, támogató közeg és megtartó tér nélkül történik. Ebben a társadalmi berendezkedésében nemcsak a halál, hanem az ahhoz kapcsolódó gyászfolyamat is már-már tabunak számít: amikor gyászolunk, kevésbé vagyunk produktívak és ezáltal hasznos tagjai a társadalomnak. A kiállítás a gyász körüli tabusítást, a kívülről jövő elvárásrendszereket és magát a láthatatlanná tételt kezdi ki azáltal, hogy a gyász jelenségének átfogó megértésére, az azzal való folyamatos munkára és a segítő közösségekre, kapcsolódásokra helyezi a hangsúlyt.

A Szívem is sír belül – Gyászmunkák egyfelől olyan művészeti pozíciókat mutat be, amelyekben a gondoskodás folyamata nemcsak az élőkre, hanem az életből éppen távozókra is kiterjed. Az élőkről és holtakról való gondoskodást egy reciprokális viszonyként tételezik, amelyben az egyik nem létezik a másik nélkül. Azt az átmenetet kutatják, amely a létből a nemlétbe tart és azokat a szereplőket, akik ezen az úton támogatóként, segítőként megjelennek. Másfelől, a gyász különböző modalitásait vizsgálják a művek: a személyes veszteségektől kezdve, a megküzdési mechanizmusokon át a különböző közösségi, kollektív gyászfeldolgozási folyamatok által újragondolt és újrateremtett rítusokig. Bizonyos művek kiterjesztik a gyász fogalmát a népirtások és napjaink felfoghatatlan tragédiái felé is; olyan helyzetekre, ahol a gyászmunka nehézségekbe ütközik vagy akár lehetetlenné válik. Több alkotó reflektál a vallás megváltozott funkciójára, a spiritualizmus kortárs jelentőségére és a veszteségekhez kapcsolódó rítusok átalakulására, ezáltal a kiállítás felveti azt a kérdést is, hogy mi van a “másik oldalon” és hogyan tudunk kapcsolódni felmenőinkhez, elvesztett szeretteinkhez.

Közös a kiállításon szereplő művekben, hogy a gyász folyamatára nem egy véges folyamatként vagy lezárható időszakként tekintenek, hanem olyan jelenségként, amelynek kaotikusságával és transzformatív voltával meg kell tanulnunk együtt élni. Egy szeretett személy elvesztése, egy kapcsolat megszakadása, a háborús veszteségek, vagy a globális katasztrófákkal járó áldozatok, mind a gyász szerteágazó, fájdalmas szeletei, amelyekhez a tabuk és elvárások felülírása, az ezekről való beszéd és a támogató közösségek tudnak támogatást nyújtani.

A kiállítás címe Móró Zsófia Boldogok akik sírnak című művében elhangzó, Kálló Zsuzsannával készült interjúból származik.